HTML

Kőmanó

A magashegyekben gyorsan változhat az időjárás. Pillanatok alatt befelhősödhet, leszállhat a köd. A látási viszonyok megromlanak, a közlekedés veszélyesé válik. A tájékozódás megkönnyítésére a pásztorok kisebb-nagyobb kőrakásokat emeltek, egy-egy jellegzetes kővel a tetején. A hegymászók és a magashegyjárók átvették ezt a steinmann - kőember, kőmanó – elnevezésű halmokon alapuló jelzésrendszert, melyet a mai napig is használnak. Másfél évtizeden keresztül jártam az európai, a nyugat-ázsiai és az afrikai magashegyeket. Rengeteg kőmanóval találkoztam, sőt építettem is. Blogom elsősorban a természetjárással, a hegymászással, a sízéssel és az utazással foglalkozik, melyhez szívesem veszem minden hozzászóló kérdését és véleményét.

Friss topikok

  • Kőmanó: zuppa:Kösz a dicséretet. Kezdő blogoló vagyok. A poinn.hu-t nem ismerem kérem a pontios címet. A p... (2008.12.08. 07:54) PARADISKI - LA PLAGNE
  • Kunos Gábor: Érdekes volt elolvasni a 30 évvel ezelőtti kaukázusi történetet. Érdeklődve várom a továbbiakat is... (2008.11.19. 00:24) Kaukázus - Túrabeszámoló
  • Hobbiszakács: Érdekes téma! Várom a folytatást. (2008.11.14. 12:34) Kőmanó - Bemutatkozás

Linkblog

Kaukázus - Túrabeszámoló

2008.11.15. 11:19 Kőmanó

Már megjelent a TU-154-es utasfülkéjében a felirat: „Kérjük az öveket becsatolni”, tehát közeledünk. Orromat az utastér ablakához tapasztva, szememet kimeresztve, próbálok felismerni a láthatáron valamiféle hegyet, gerincet, vagy éppenséggel havas tájat, de csak asztalsimaságú mezőket, megművelt földeket és a láthatárig terjedő síkságot látok. A Kaukázus hegyormai még sehol.

 
Az 1978. Évi Nemzetközi Kaukázusi Hegymászó Táborba utazunk. 8 magyar és a vendéglátó oroszokon kívül, 62 különféle nemzetiségű (Lengyel, Német, Svájci, Osztrák, Amerikai, Török), hegymászó. Két napja kezdtünk gyülekezni Moszkvában és onnan július3-án indultunk a Központi-Kaukázusba. 
 
Mineral’nyje-Vodi nagy forgalmú repterén értünk földet, és az ott ránk várakozó INTURIST megbízottak máris ebédhez hívtak bennünket. Kiadós - számunkra egy kissé szokatlan ízekkel fűszerezett – ebéd után, nyomban autóbuszokba tessékeltek és utaztunk tovább.
Több mint száz km-t robogtunk a Baku felé vezető autóúton, majd Pyatigorsk után letértünk a főútvonalról, a Bakszán völgyébe vezető, jóval keskenyebb, de még itt is, aszfaltozott útra.
 
Kezdetben a Bakszán völgyből semmi sem láttunk, csak a nagy síkságot. Jóval később jelentek meg két oldalt, először lankás dombok, melyek később egyre meredekebbé váltak. Megjelent az út mellett a Bakszán folyó is, zavaros, sebes, bő vizével.
 
A kopár és sokszor igen bizarr hegyoldalak egyre magasodtak, a völgy egyre szűkebbé vált, a folyó hol egyik, hol másik oldalán kanyargott. Egy-egy mellékvölgybe betekintve, előtűntek a havas csúcsok is. Megjelentek a fenyőerdők, melyek takarták ugyan a széles kilátást, de éreztük, most már közeledünk az igazán magas hegyek birodalmába.
 
 
Késő délután állt meg utóbuszunk, mintegy 200 km megtétele után a Cseget szálló főbejárata előtt. Kicsit meglepődtem. Mintha valahol Nyugat-Európában, valamely híres Alpesi hegyi üdülőbe érkeztünk volna. Tíz emeletes szálloda, látszatra minden igényt kielégítő szobáival, kiszolgáló egységeivel várt bennünket. Csak később tapasztaltuk, hogy azért van „némi” eltérés, főleg a tartalomban.
 
A szálló mellett, két ülőszékes felvonó alsó állomása, különféle, pavilonok, autó és autóbusz parkoló, sok-sok sétáló, napozó turista, bakancsban, papucsban, félcipőben, körömcipőben. És ha a pillantásunkat felemeltük, akkor a szállóval szemben a két Kogutáj havas csúcsa és meredek gleccsere, kissé jobbra pedig a Donguz-Orun (4437m.) hatalmas északi fala és jégkupolája tekintett le ránk, szinte kézzel fogható közelségben.
 
E látvány vetekszik bármely svájci vagy alpesi turista centrum, sokat népszerűsített látványával. Vendéglátóink három szobába helyezték el 8 fős csapatunkat, melynek tagjai már alig várták, hogy indulhassanak első bevetésükre, de ez azért nem megy ilyen könnyen. Itt mások a szokások. Itt nem lehet, csak úgy nekirohanni a havas csúcsoknak, mint az Alpokban, még akkor sem, ha nem először járt már hasonló tájon a „páciens”.
 
Itt az a szokás, hogy először bemutatják a környéket, kijelölik a kapcsolattartó tanácsadót, s mindenki átesik egy ellenőrző orvosi vizsgálaton. Minden túra előtt „marsut”-ot (útvonal-terv) kell készíteni – orosz nyelven - és azt jóvá kell hagyatni a táborvezetéssel.
 
A túra időtartamának megfelelően hideg élelmet kell igényelni (szintén oroszul), ki kell utalványoztatni a tanácsadóval, és fel kell vételezni a raktárból.
 
Ha már mindez megvan, akkor még a táborvezetővel és a technikai vezetővel meg kell vitatni a mászó tervet, az útvonalat, a táborozó és bivakoló helyeket, a lejöveteli útvonalat, a túraidőt és a „kontroll” időt (legkésőbbi visszaérkezési időpont). Ezek után, már csak a rádióst kell előkeríteni, átvenni a rádiót és azt kipróbálni. E tortúrák befejezte után, már mehet az embert, ha van mivel.
 
Még a szomszédos Donguzra, Nakrára, vagy a Kogutájra csak-csak, ezekhez nem vezet más út csak ösvény. De, ha netalán mást szemelt ki az ember, akkor esetleg hosszú kilométereket kell gyalogolni, az országúton és a mellékvölgyekben, a megközelítéshez.     
 
Ezért általában az induló csoportok a délelőtti órákban távoztak, amikor valamiféle jármű alkalmatosságot kerítettek a rendezők a távozók számára. Hol autóbuszt, hol teherautót, hol személygépkocsit, a létszámtól és alkalomtól függően. Visszafelé mindenki úgy jött, ahogy tudott, legtöbbször autóstoppal. Szerencsére e tájon ez egészen jól működött.
Az érkezésünket követő napon mi is keresztül estünk a megnyitón, valamint az Elbrusz oldalában tett kirándulás alkalmával, a környék bemutatásán. A fentebb vázolt adminisztratív tortúrán – amit az ottani viszonyok és körülmények véleményem szerint feltétlen szükségessé tesznek – elsőnek kiharcoltuk a „marsut” engedélyezését, a szomszédos Donguz-Orun megmászására a Ny-i gerincen (4/a nehézség, a hatos skálán), melyet három napra terveztünk.
 
De ez az engedélyezés sem ment zökkenőmentesen. Egyik társunk, egészségi állapotát az orvos kifogásolta. Véleménye szerint a pulzusa nem állt vissza a szabályos állapotra, megfelelő időn belül. Mi tudtuk ennek okát – legalább is sejtettük – de az orvos, ezt nem akarta tolerálni és csak hosszabb huza-vona után engedélyezte részére a túrát.
Azzal a pulzussal pedig csak az történt, hogy közvetlen az orvosi vizsgálat előtt, nehéz testi munkát végzett barátunk, jéghideg fürdővel.
 
A Donguzra vezető utat egy sebes folyású patak keresztezte híd nélkül. Illetve a legközelebbi vagy 2-2½ km-re, ellenkező irányban volt, ez pedig a legjobb esetben is 4 km felesleges kerülőt jelent.
Építsünk hidat javasolta valaki. Nosza, rajta, gyerünk! Találtunk egy fenyőszálakból összeeszkábált hídroncsot, de az a patak vízében volt, félig elsodorva. Társunk  vállalkozott, hogy belegázol a jéghideg vízbe, derékig. Így lett hidunk és miután végeztünk, az „építkezéssel”, azonnal rohantunk az orvosi vizsgálatra, mert késésbe kerültünk, így nem csoda, ha a pulzusa nem akart azonnal visszaállni a szabályosra.
 
Másnap hajnalban, 4 óra után pár perccel hagytuk el, a még csendes szállót és keltünk át, a magunk épített ingatag hídon. A túloldalt alig látható ösvényen, kezdetben, sűrű erdőben és aljnövényzetben törtettünk a meredek hegyoldalban, a Kogutáj alatt elterülő katlan irányába. Az ott, jobbra felhúzódó hómezőn kaptattunk fel egészen egy, a Kokutájról leszakadó függő gleccser tövéig. Itt ismét jobbra felmásztunk a gleccser moréna tetejére, majd azon gyalogoltunk felfelé. A túloldali hómezőt már sütötte a nap és a hó fellazult, ezért nehezen volt járható, főleg az alsó régióban. A moréna-gát végén kereszteztük, a felettünk lévő sziklabordák alatt, az itt még aránylag kemény hómezőt, a főgerinc irányába. Helyenként meredek, de nem éles gerincen, hó-hátakat keresztezve, többszöri pihenővel jutottunk az utolsó nagy púp alá. Itt igen alkalmas táborhely kínálkozott, több sátor részére is, kb.3650 m magasságban, a csúcsra vezető szikla és hó-gerinc (választott útvonalunk) közelében.
 
Nem voltunk valami vidámak Az első túra, mindjárt ilyen magasságban, úgy látszik, egy kicsit megviselt bennünket. Nem volt meg a kellő akklimatizációnk.
 
Mivel még nagyon korai volt az idő (½2) kényelmesen fogtunk a sátorveréshez, főzéshez és közben egyre többször tekintgettünk a túl havas, holnapi útszakaszunkra. Az idén
Nagyon sok hó maradt még júliusra is, a Kaukázus ormain.
Napnyugtával bőséges vacsora után, korán lefeküdtünk. Hallgattuk a le-lezúduló lavinák dörgéseit, mely egyáltalán nem volt megnyugtató a holnapi napra vonatkozóan.
Az éjszaka folyamán nagyon rosszul, nyugtalanul aludtam. Állandóan az járt a fejemben, hogy másnapra tervezett több mint 10 órás, előreláthatóan nem könnyű műszótúra, meghaladja erőmet, és csak terhükre leszek, a nálam jóval fiatalabb társaimnak. Az alvatlanság még tovább fokozta kétségeimet. Mindezek után reggel úgy döntöttem, nem indulok a többiekkel, visszatérek a szállóba. Kötéltársam Péter, aki 10 évvel fiatalabb nálam szintén velem tartott, de nem hasonló okok miatt, csupán szolidaritásból. Valószínű egyáltalán nem szívesen, de ezt később sem éreztette velem.
             
A többiek hatan, három, kettes partit alkotva, 5 órakor nekivágtak és l7 órakor érték el a 4457 m-es csúcsot. Visszafelé már sötétben, de telihold „világítás” mellett, kellett mászniuk. Ketten 23 órakor, négyen hajnali 2 óra körül érkeztek vissza a gerincen lévő táborhelyre.
Közben mi Péterrel, visszatértünk a szállóba és azonnal elkezdtük szervezni a következő túrát az Elbruszra. Rajtunk kívül még három svájci és öt osztrák készült ugyanoda.
 
Másnap reggel egy teherautó a Bakszán-völgy végéig elvitt bennünket, a fülkés felvonó alsó állomásáig. A felvonóval felmentünk mintegy 3600 m magasságig.
Szép időnk volt ismét. Kezdtük sajnálni, hogy nem hoztunk magunkkal hazulról sílécet.
Erre az egy útra is megérte volna.
 
 
A „Prijut 11” turistaházhoz (4100 m.) felvezető havas úton szétszóródott csoportunk. Mi ketten érkeztünk fel elsőnek. Péter még vissza is ment – edzés céljából – vagy két kilométert és még mindig előbb visszaért, mint a velünk együtt indulók. A lift felső végállomásától 1 ó. 20 p alatt értünk fel, a mély de jól kitaposott ösvényen. Már jól érzékelhető volt az előző napok túráin szerzett alkalmazkodás eredménye. A többiek nagy részének, ez volt az első 4000 m feletti próbálkozása, ezért voltak oly lassúak és bágyadtak.
 
Kényelmesen elhelyezkedtünk a háznak egy kétágyas szobájában, majd elindultunk a ház közelében lévő nagy sziklákhoz – a térségben történt tragédiák mementójaként elhelyezett emléktáblákhoz - további akklimatizáció szerzés céljából. Majd ott, napozva tanulmányoztuk a csodálatos panorámát, a felmelegedett köveken, morfondírozva azon, hogy az alattunk lévő, egy kicsit tengeralattjáróra hasonlító, háromszintes, bádoggal borított, turistaház felépítése, mily nagy erőfeszítésbe kerülhetett annak idején, a német hadsereg tagjainak és gondolom az orosz hadifoglyoknak csak azért, hogy a németek, kitűzhessék az Elbruszra horogkeresztes lobogójukat.
            
Közben az aznap csúcsra indulók, már nagyrészt visszaérkeztek a házhoz. Amint üldögéltünk a köveken, egyszer csak a távolban, a csúcs felől, egy botladozó alakot láttunk messziről közeledni felénk. 100-200 m-ként leült és szemmel láthatóan nagyon kimerült volt. Egyre gyakrabban és hosszabb ideig pihent a hóban. Eléje mentünk és kiderült, hogy táborunk egyetlen török állampolgárságú tagja, aki mindenki csak Musztafának becézet, kimondhatatlan neve miatt.
Nagyon elcsigázott volt már. Arca valamiféle fekete kenőccsel bemázolva, de ennek ellenére alaposan leégve, szemüvege összetörve, szeme vérbe borulva. Egyedül, és a többiektől leszakadva, elhagyva jutott fel a keleti csúcsra.
 
Közrefogva támogattuk le a házhoz, ahol már a csoport instruktora (aki nem volt a csúcstámadók között) aggódva várta.
Ezen az estén sokat emlegettük a török-magyar barátságot, mert már Thököly is ápolta azt, évszázadokkal ezelőtt. Musztafa barátunk - legalábbis azt hiszem - ennyit ismert a magyar történelemből.
 
Még a szállóban történt eligazítás során közölték velünk, hogy az Elbruszt úgy „szokták” megmászni, hogy az első nap felmennek a „Prijut 11”-ig, másnap akklimatizáció céljából 5000-5100 m-ig a Pasztuhov-sziklákig, harmadnap éjféli indulással aztán, ha a vállalkozónál minden rendben van, neki lehet indulni a csúcsnak.
 
Mi is így készültünk. Nem keltünk éjfélkor, csak ½ 5 felé. 5- kor indultunk kettesben, 7 óra előtt a Pasztuhov-szikláknál voltunk, és ½ 11-kor már a két csúcs közötti nyeregben, egy ott lévő kis véd-kunyhó romjainál álltunk meg. Innen már nem fordulunk vissza – határoztuk el – már csak a csúcstömb van előttünk.
 
 
Felkötöttük a hágóvasakat, és ha lassúbb ütemben is, de nekivágtunk a házrom mögötti firn-falnak. Mintegy 5-6 „z” alakban végzett kötélhossz megtétele után értük el a csúcsplató szélét, hol jeges szél fogadott, és lehangolva tapasztaltuk, hogy a legmagasabb pont, a plató túlsó szélén, mintegy 800-1000 m-re van még, egy halom tetején.
 
Összeszedve magunkat azért 12 óra után elkészíthettük a „csúcsfotót” és a csúcskazettába kicserélhettük, a magunkkal hozott igazoló „kartonocskát”. A szovjet sportvezetők részben így ellenőrzik a hegymászókat. Egy kis nyomtatott kartont – melyen rajta van a mászók neve, mászás útvonala, időpontja – elhelyeznek a csúcsdobozban, és onnan elhozzák az előttük ott jártak kartonját, amit leadnak a táborvezetőnek.
 
15 órára már vissza is érkeztünk a „Prijut 11”-hez. 10 óra alatt teljesítettük a túrát, mely egyáltalán nem mondható rossz időnek, sőt kiváló teljesítmény.
 
Visszatérve a völgyben lévő szállóba, a fiuktól egy rövid üzenet várt: „elmentünk a Dzsailikre (5/b nehézségű) 15-én jövünk vissza”.
Sok sikert fiuk – gondoltuk – mi pedig megyünk a „Zöldvendéglő”-höz, a Dzsantugánra, határoztuk el.
 
Három svájcival, két némettel keltünk útra, egy tanácsadó társaságában, mert onnan nem lehet közvetlen rádió kapcsolatot tartani a szállóval. Ilyen esetben kihelyezték az instruktort, és az alaptáborból tartotta a rádiókapcsolatot a mászó csoportokkal. Az autóbuszon még velünk utazott három osztrák is, kik az Uzsbára indultak, és útvonaluk egy darabig megegyezet a miénkkel. A busz elvitt egészen a Dzsantugán hegymászótáborig, így vagy 20 km gyaloglástól mentettek meg bennünket, de azért maradt még 2½ óra szuszogás, a 2600 m-en lévő „Zöldvendéglőig”.
 
E kecsegtető nevű vendéglátó egység nem más, mint egy zöldre festett, kiszuperált teherautó doboz, mely véd-kunyhónak van kialakítva és szükség esetén 8-10 főnek, adhat menedéket.
 
Mi sátorral érkeztünk, a magas morénagáttal és egy, a hegyről lehúzódó sziklagerinc végével határolt, nagy, lapos térségre, melyen több forrás is fakadt, tökéletes táborhelyet biztosítva ebben a térségben, szép környezetben. Ez a legalkalmasabb indulóhely a völgyet záró hegyekre; a Gumacsira (3810 m.), a Cseget-Taura (4110 m.), a Dzsantugánra (4000 m.), a Bacskarára (4241 m.) és még több 4000 m alatti hegyre.
Hajnalban a svájciak-németek a Gumacsira, én Péterrel, a Dzsantugán megmászására indultunk. Alig, hogy elindultunk a hegy felé, eleredt az eső. Behúzódtunk a kövek alá és vártunk. Elállt, elindultunk Megint neki kezdett, megint várakoztunk. Megállapodtunk, késő van már, nem vágunk ma neki a hegynek. Az idő sem olyan, hogy javulni akarna. Péter felmegy a beszálláshoz terepszemlére, én meg itt lenn megvárom.
 
Vagy két órás várakozás után kiderült, nem jön vissza. Elindult a csúcs irányába egyedül a gerincen, a megjavult időben. Nem akart eredménytelenül visszatérni, mint a Donguz-Orunon, inkább megkísérelte egyedül, ha nem is a tervezett útvonalon.
 
Visszatértem a táborba és a völgy másik oldalán elindultam eléje a Dzsantugán plató felé, ahol le kellett érkeznie. Félúton találkoztam a Gumacsiról visszatérő svájciakkal, akik szintén látták Pétert, egyedül a csúcs alatt.
A plató közelében én is megláttam messziről, már lefelé tartott a csúcsról. Mivel közel voltam az innen balra induló, Gumacsira vezető gerinchez, elindultam szintén egyedül, ne vesszen el a nap az én számomra sem, csúcsmászás nélkül.  
 
Felhős, ködös időben értem el a csúcsot (3803 m.), a könnyű gerincen. Tovább mentem a Cseget-Tau felé húzódó gerincháton, de a nagy ködben nem láttam semmit, és nem tudtam megítélni, hogy milyen és mennyi út van még előttem. Így visszatértem a táborba, ahová már időközben, Péter is megérkezett.
 
A következő napon a svájciakkal és az egyik némettel közösen indultunk ismét a Dzsantugánra. Szép, tiszta idő volt. A beszállás előtt az egyik svájci visszafordult, mert nehéznek ítélte meg a kiválasztott útvonalat. Az É-i falat kissé ferdén, jobbra tartva másztuk át
Az előző napon Péter ettől balra, a fal hó-mentes, gerincbordáján ment fel.
 
A beszállásnál, a peremhasadék felett, mintegy 8-10 m-t haránttoltunk a fal közepe felé, majd kissé rézsut vágtunk neki, a mintegy 7-800 m. 50o-os, lavinákkal szabdalt hó-falnak. Direktben, váltott vezetéssel, egyenletes ütemben jutottunk fel a falon a jól tartó firnen, egy éles gerincre, majd azon 100-120 m után a csúcstömb szikláira, melyen közepes nehézségű mászással jutottunk fel a 4000 m magas csúcs tetejére.
Lefelé egy igen meredek és keskeny kuloáron másztunk le a Dzsantugán túlsó oldali platóra, majd onnan egy jellegzetes szikla felszökés tövében balra fordulva, több mély jégrepedést átugrálva jutottunk el a Dzsantugán gleccser felső részére. Innen  simán haladtunk tovább a már ismert úton, a tábor irányába, a meleg hatására megroggyant mély hóban.                                               
 
A Zöldvendéglő-től visszatérőben a Dzsantugán lágernél, találkoztunk egy instruktorral, ki közölte, hogy magyar társaink a „Szabad Spanyolország” csúcsra indultak a megelőző napon, két különböző útvonalon (mindkettő 5/b nehézségű), és nagyon aggódik értük. Nem tudott velük rádiókapcsolatot teremteni és a felmelegedett időben rengeteg lavinát hallott, és látott lezúdulni a hegyről.
 
Mint kiderült felesleges volt aggodalma. Az egyik parti délutánra haza is ért a szállóba. A Dékány-Osváth-Soltész hármas a „Misaljev” (5/b) utat választotta. Előző hajnalban alaposan eláztak és a falban nagy volt a „vízfolyás” is. Sok volt a jég és kőhullás, ezért visszaereszkedtek és hazatértek. Mivel az idő megjavult, nem hagyta őket nyugton a dolog és két nap múlva ismét visszatértek, most már csak ketten (Dékány-Osváth) és sikeresen befejezték a mászást, nagy elismerést szerezve maguknak és a magyar csoportnak.
 
A másik parti (Berecz-Szálkai-Vörös) a „Szubortovics” (5/b) úton, eredeti elképzelésük alapján, mászta végig a nehéz útvonalat, egy bivakkal a falban. A laza hóviszonyok miatt, óriási kerülővel és késéssel tértek csak vissza az alaptáborunkba.
 
Míg ők úton voltak, addig mi Péterrel új vállalkozásba kezdtünk. Az Irikcsat (4050 m.) csúcsát és csúcsgerincének keresztezését vettük célba.
 
A Bakszán völgyi Elbrusz faluból indultunk felfelé egy szűk kanyon peremén, magas üledékes falak és bizarr tornyok között, az egyre szélesedő völgybe róttuk a kilométereket, az Elbrusz K-i lába irányába. Majd előtte jobbra fordulva, egy gyorsfolyású patakot keresztezve jutottunk fel, az Irikcsat előtti tágas katlanba.
 
 
Itt telepítettük alaptáborunkat három sátorral. Egy osztrák hármas (akik az Uzsba alól jöttek vissza, mert ott nagyon rosszak voltak a hóviszonyok), és egy német–svájci parti társaságában. Pirkadatkor indultunk és 8 óra tájban értük el a gerinc jobb oldali beszállását. Hosszú és meredek volt idáig az út. Az éjszaka enyhe volt, épp hogy fagyott. A hómezőkön sokszor derékig szakadtunk be a fellazult, mély hóba, a moréna lejtő laza kövei pedig sok bosszúságot okoztak a meredek oldalban. Hiába volt ezek után szép, száraz és meleg, a stabil gránit kőzet a gerincen, valahogy elrontotta a mászás örömét a beszállásig elszenvedett sok nehézség.
 
A lefelé tartó mászó út is törékeny, málló kőzeten folytatódott és hosszú hómezőkön gázoltunk a fellazult hóban. A kevés szép mászás és a hosszú fel és levonulás csökkentette a közepes nehézségű, egyébként tájilag nagyon szép túra értékét, mely sok esetben hasonlított egy-egy Tátrai gerinctúrához, csak ez négyezer méteres magasságban volt és nem a 2500 méteres régióban.
 
Hazatérve mindenkit otthon találtunk. Időközben a Berecz-Szálkai-Vörös-Soltész négyes megjárta az Elbrusz mindkét csúcsát egy rohammal. Az igaz, hogy Soltész otthon hagyta a hószemüvegét és most az ágyat nyomva sziszeget. A szemüveghiány alapos kötőhártya gyulladást okozott neki, és úgy érezte, mintha homokot szórtak volna a szemébe. De a két csúcson ő is fenn járt. Immár hatan voltunk az Elbruszon, csak Osváth-Dékány párosnak volt még hátra a Kaukázus legmagasabb csúcsának meghódítása.
 
Mivel a hátralévő napokra már csak egy túralehetőségre volt elég időnk, két társunknak nem volt kétséges, hogy hová induljanak. Mi többiek törtük a fejünket, hová menjünk. Ne legyen nagyon messze, mert csak három napunk maradt. Azért ne legyen túl könnyű sem, mert ugye az eddigiek sem voltak azok, főleg a csoport „élgárda” részének.
Így a Nakra-Tau „Tyuhanov” pillérére esett a választás. Közel van, szinte benéz az ablakon, fél nap a beszállásig. Nem túl könnyű, hiszen az előttünk tavaly ott járt magyar csoport tagjainak három napjába telt, csak a mászás. Ha jól összevág minden, akkor a pillér tetejéről még egy 4000-es csúcs is a tarsolyba kerülhet, a kalauz szerinti könnyű gerinc útvonalon.
 
Sikerült a vezetők hozzájárulását is megszerezni, akik ugyan egy kicsit kevesellték a tervezett szintidőt, de végül hozzájárultak, mert az eddigi túráinkról mindig a megadott időn belül tértünk vissza.
 
 
Kora délután indultunk öten, Soltész a szemei miatt gyengélkedett.
A Csegetre menő sílift középső állomásig felvonóval közlekedtünk, hogy ezzel is időt takarítsunk meg. Onnan a völgy jobb oldalán az un. ”Északi” turistaház felé indultunk, a jól járható ösvényen, fantasztikus sárga rododendron bokrok, és még fantasztikusabb panoráma látványával kisérve.
 
A Donguz-Orun és a Nakra-Tau északi falai, meredeken lefutó gerincei és havas csúcsai, az alattuk képződött óriás katlan tavaival, gleccsereivel és hómezőivel felejthetetlen látványt nyújtott.
A felső tó felett átkeltünk a a két moréna-gátun a „Tyuhanov” pillér lábához és a kiszemelt beszállás közvetlen közelébe állítottuk fel sátrunkat, illetve építették fel bivak kuckójukat kövekből azok, kik nem hoztak sátrat.
 
Mint mindig hajnalban - ekkor még nem lazul fel a hó és még jól tart - egy a pilléről lehúzódó meredek firn-lejtőn kezdtük meg a felhatolást. Hágóvasaink első körmei alaposan igénybe lettek véve és Achilles-inunk ugyancsak sajgott, mire elértük a gerinc gránit szikláit. Innen egy darabig könnyebbé vált a mászás, de minél feljebb értünk, annál lazábbá vált a kőzet és így egyre nagyobb óvatosságot igényelt a feljutás. Ennek ellenére jól haladtunk és a 12 órai rádiójelentkezésre már mindnyájan a pillér tetején pihentünk. Jó érzéssel jelentettük, hogy mindenki jól van és indulunk tovább a csúcsra.
 
 
A rendelkezésünkre álló német hegymászó kalauz szerint innen 2/a nehézségű, tehát csaknem a legkönnyebb fokozatú, 5 órás út vezet a tetőpontig, közvetlen a gerincen. Még azt is tanácsolja a kalauz szerkesztője, hogy köteleket, hátizsákokat hagyjuk a pillér tetején, a könnyebb és gyorsabb előrejutás érdekében, hiszen a legkönnyebb lejöveteli út is idevezet vissza.
No akkor induljunk, de egy hátizsákot és egy kötelet azért vigyünk ötünknek a biztonség kedvéért. A többiek csak jégcsákányt és fényképezőgépet hoztak magukkal.
 
Kezdetben a gerinc valóban nem volt nehéz, vagy ha mégis, meg lehetett könnyen kerülni a falba való mászással. De később egyre több és magasabb felszökés, torony, sziklabütyök nehezítette a haladást. Egyre többször jutott eszünkbe, hogy ide azért nem ártana egy kis biztosítás. Kis csapatunk szétszóródott. Az elől menő hármas (Péter-Gábor-Pista) keresztül mászott egy olyan tornyot, amit mi Lacival nem vállaltunk biztosítás nélkül, és mire megkerültük, alaposan leszakadtunk a többiektől. Mikor aztán ez megismétlődött még egyszer-kétszer és láttuk, hogy messze előttünk a többiek már kötelet is használnak biztosításra, ami azt jelentette, hogy nem is olyan egyszerű és főleg nem könnyű, ami előttünk van.
 
Döntöttünk, visszafordulunk, ne keljen a többieknek ránk várakozni és különben is, öten túl sokan lennénk egy kötélre.
 
Visszatértünk a pillér tetejére és ott vártuk be a csúcsról visszatérő társainkat, akik közölték, hogy a könnyű út nem közvetlen a gerincen vezet, sokszor jobbra kerüli meg azt. Tehát felfelé elvétettük valahol az utat, illetve nem olvastuk (vagy fordítottuk) kellő részletességgel a mászó-kalauzt. Nagy hiba!!!
 
Ekkor már 17.30 volt. Megbeszéltük, hogy nem bivakolunk fenn a gerincen, még a sötétedés előtt levonulunk a gerincről. Először leereszkedtünk a túloldali hómezőre, majd onnan visszatértünk a gerinc egy alacsonyabb szakaszára, mintegy 3-400 m-es szintkülönbséggel. Majd azon átmászva a túlsó oldalra, először egy meredek hó-falon másztunk (csúsztunk) le egy nagy hó-platóra, majd annak túlsó szélén fel, mintegy 100 m-t, a Hamis-Dongusz-Orun hágóba. Erősen alkonyodott már, mire a hágóba felérkeztünk, és megláttuk alattunk, a még ugyancsak messze lévő „Északi” ház sziluettjét. Sátrunk pedig, jobb felé még messzebb, a megmászott pillér aljában várt ránk. A csoport nagyobbik felétől elváltunk. Ők egyenesen a turistaházhoz tartottak és ott szándékoztak eltölteni az éjszakát. Mi az előttünk lévő óriási hómezőket keresztezve ereszkedtünk a sátrunk felé, melyet már teljes sötétségben értünk el.
Reggel ½10-kor a felvonónál találkoztunk ismét és együtt tértünk vissza a Cseget szállóba.
 
Ezzel a túrázást befejeztük. Visszatért Attila is az Elbruszról. Egyedül mászta meg mind a két csúcsot. Peti is vele indult lázasan és mivel állapota nem javult, inkább visszatért önszántából, mintsem, hogy kudarcot valljon és esetleg Attilát is, meggátolja a feljutásban. Láza nem volt komoly, harmadnap már teljesen egészséges volt.
 
Utolsó este egy bankett keretén belül bezárták a tábort. A bankett hangulatára rányomta bélyegét, a csoporthoz tartozó két osztrák tragédiája kik, a Bezengi-Kaukázusban egy túra alkalmával, meredek hólejtőn lezuhantak és mindketten életüket vesztették.
A szervezők értékelték a csoportok teljesítményeit. Magyarokat az egyik legjobb csoportnak titulálták, a végrehajtott mászó útvonalak mennyisége és azok nehézségi fokozata alapján.
 
Jul.23-án indultunk vissza Moszkvába, és 24.-én a kora délutáni órákba érkeztünk vissza Budapestre.
 
Összefoglalva: a hegymászó tábor részünkre igen eredményesen zárult.
 
A csoport (8 fő) 8 csúcsot mászott meg, 11 útvonalon.
 
Ezekből:               1    5000 m-en felüli   az Elbrusz,
                          5    4000 m-en     „      az Irikcsat, Dzsillik, Dongu-Orun, Nakra-                                Tau, Szabad-Spanyolország,
                          2    3800 m-en a Dzsantugán, és a Gumacsi.
 
A 11 útvonal megoszlása:   2    5000 m-es magasságot meghaladó 2/b nehézségű,
                                     3    4000 m-es        „                   „        5/b          „
                                     1    4000 m-es        „                   „        4/b          „
                                     1    4000 m-es        „                   „        3/a          „
                                     1    4000 m-es        „                   „        4/a          „
                                     1    3800 m-es        „                   „        2/a          „
                                     2    3900 m-es        „                  „        3/b          „
 
A csapat tevékenységét, erőnlétét, jó összetételét a szovjet táborvezetés külön kihangsúlyozta és külön gratuláltak teljesítményeinkhez. 

2 komment

Címkék: hegymászás kaukázus

A bejegyzés trackback címe:

https://komano.blog.hu/api/trackback/id/tr23768357

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kunos Gábor 2008.11.19. 00:24:55

Érdekes volt elolvasni a 30 évvel ezelőtti kaukázusi történetet. Érdeklődve várom a továbbiakat is (Kilimandzsáró, Korzsenyevszkaja, ...).
Ezekből adalékokat is nyerhetek az adatbázisomba (www.freeweb.hu/komarnicki/news.php?extend.32