Pamir - III
(befejezés)
Visszatértünk az alaptáborba ahol az eltöltött éjszaka után jól aludtamm, amiről a többiek is hasonlóan számoltak be a reggelinél. Szépen sütött a nap, így egy alapos karbantartást tertveztünk magunkon szaunázással, mert már kezdtünk enyhén szólva, „szagosak” lenn.
A fürdőt és a szaunát nagyon szellemesen oldották, meg orosz vendéglátóink. Egy kis gleccser-patak mellé, felvertek egy nagyobb sátrat, ez volt az előtér és az öltöző is egyben. Az öliözőszekrényt és a piheenőpadot egy ócska szék, a zuhanyt egy nagy fazékban tárolt hidegvíz és egy alumínium lavór helyettesítette. A nagy sátoron belül volt egy kisebb sátor, egy gázrezsóval, mellyel egy platnira felhalmozott köveket lehetett felmelegíteni és hidegvízzel, locsolni. Ez volt a „gőzkamra”
A sátor előtt patakot kövekkel felduzzasztották, így biztosítva a hideg vizes medencét, mely alig volt 1-2o-nál melegebb, mivel az alig 200 m-re lévő gleccserből eredt. Mindenesetre jártam már jobban felszerelt szaunában, de ennél szebb és izgalmasabb környezetűben még nem.
Mikor a „gőzben” jól feltüzelte magát az ember és kirohanva belemerült a szó szerint, jéghideg vízbe, bámulhatta a körülötte lévő csodálatos 6-7000 m-es csúcsokat, gleccsereket, lezúduló lavinákat, míg le nem hűlt és nem kezdett el vacogni. Ezt többször megismételve, igazán csodálatos és maradandó élményt okozott.
Ebéd után felfrissülve, sétálni mentünk a közeli gleccserre. Elképesztően szép is tud lenni, egy-egy gleccser közelről. Ahogy a több százezer tonna jég, melynek vastagsága akár több tíz méter is lehet, lefelé csúszik a meredek és egyenlőtlen domborzatú hegyoldalon, megrepedezik, összetöredezik, fantasztikus alakzatokat formálva. Színe a vakító fehértől, a mély azúrkékig ragyog, különböző változatokban, függően a vastagságától, valamint a megvilágításától. A megolvadt víz, kisebb-nagyobb patakokat alkot, keskenyebb-szélesebb vájatokat vág, hol előtör, hol ismét elnyelődik a repedésekben, döbbenetes, látványt nyújtva.
A gleccserek mozgásuk következtében (napi, 5-10 cm-estől, 1-2 m-es, sebességig), különböző formátumokat, tornyokat, repedéseket, alkotnak, míg valahol a völgy alján, végkép megállapodva, megszelídülnek, elolvadnak, folyóvá alakulva érik el, többnyire valamelyik tengert, vagy óceánt.
E gleccsereken, gleccsertornyok között közlekedni nagyon nehéz és lassú, sziszifuszi feladat. A repedések kerülgetése, le és felmászása, sőt még a tájékozódás sem könnyű feladat nem beszélve a veszélyességről, mert a több tíz tonnás jégtömbök sokszor igen ingatag állapotban vannak. A legkisebb külső behatásra is képesek megmozdulni, és magukkal ragadni, ami utjukba kerül. Friss havazás után, a kisebb repedéseket, melyeknek mélysége nagy is lehet, betakarhatja a hó. Ezek nagyon veszélyesek, az ott közlekedők részére. Ezért még a simának tűnő gleccsereken is ajánlatos biztosító kötéllel összekötözködni a társsakkal.
Sétánk közben át kellett másznunk előbb, a gleccser szélét szegélyező magas moréna gáton, hogy elérjük a magát a jégfolyót.
A moréna-gát a gleccser két szélén képződik, a jégár előtt gördített, túrt kövekből, melyeknek nagysága, szinte a pórszemektől, a több tonnás darabokig lehetséges, ahogy az iszonyatos tolóerő zúzza, morzsolja, porítja, a hegy kőzetét.
Feltűnt, hogy mennyi ásvány és fém van a felhalmozott kőzet között. Aránylag szép és nagy kvarc kristályokat, réz és arany előfordulásokat, találtunk a köveken. Valószínű volt ott még más is, csak mivel nem voltunk geológusok, azokat nem ismertük fel.
Délután ismét befelhősödött, sőt vacsora után erősen havazni is kezdett, hófehér lett a táj.
Holnap ismét indulni kellene a hegyre, ha meg akarjuk mászni, mert kicsúszunk az időből, főleg ha a Kommunizmus csúccsal is szeretnénk próbálkozni.
Fent egész nap felhőben volt a csúcs. Ki tudja mennyi hó esett le belőle? Eddig is sok volt odafenn.
Július. 19. reggel. Szépen süt a nap, tiszták a környező csúcsok is. Ragyog, fénytől szikrázik, a frissen leesett sok hó. Aránylag meleg az idő. Döntöttünk, nem várunk tovább, azonnal indulunk.
Csomagoltunk és 9 órakor útnak indultunk. Kondíciójavulásunkra jellemző, hogy 3800 m-ről, 5700 m-re, az 1900 m-es szintkülönbséget, nagyjából 5 óra alatt tettük meg. Az előző alkalomkor 5700 m-ig a feljutás, három napba tellett. Természetesen nem tiszta menetidővel.
Egy óra alatt értünk le a gleccser aljához, a meredek kuloár kezdetéhez. Egy óra alatt jutottunk fel a hágóig és onnan szintén egy óra alatt az ötezres táborhelyig, hol rendben megtaláltuk az ott hagyott sátrat. Szintén egy óra alatt másztuk ki a gleccser letörést, és értük el az 5200 m-en lévő táborhelyet, hol most Németek, Osztrákok, Svájciak táboroztak, részben felfelé haladtukban. A Németek és az Osztrákok már feladták. Három napja böjtölik és várják itt, a jó időt. Ruházatuk már alaposan átnedvesedett, most is azon mesterkedtek, hogy valahogy megszárítsák a napsütésben.
Végül innen is egy óra alatt értünk el, a hó gerincre telepített, II.sz. 5400 m-en lévő tábort. Itt is rendben hiánytalanul találtunk rá, az itt hagyott sátrakra, felszerelésekre.
Az idő szép tiszta volt. Ma délutánra nem felhősödött be, továbbra is felhőtlen maradt az égbolt. Ragyogóan látszott a még ránk váró útvonal további szakasza, csaknem egészen a csúcsig. Ellenben szemmel láthatóan meg növekedet a hó mennyisége. Innen figyelve láttunk két alakot, fent a nagy piramisnál bivakolni (kényszertáborozás), mert nem mertek át harántólni a csorbába, a nagy hó miatt, félve a lavináktól.
Láthatóan sok lavina lejött már, de maradt még bőven hó odafent, ami aggasztóvá tett. Éjszaka jól aludtunk, csak egyszer-kétszer, a lavinák dörgése ébresztett fel bennünket, ami azt jelentette, hogy meleg van odafent is.
Reggel napsütésre ébredtünk és láthattuk az éjszaka lezúdult lavinák nyomait, a gerinc alatt. Kényelmesen készültünk, jól bereggeliztünk és 10 óra körül indultunk, a III-ik táborhely felé, mely velünk szemben a hegy gerincének fala alatt volt, egy nagy piramis alakra emlékeztető sziklafal tövében. Nem volt messze, talán a 2-3 km távolság és a 400 m körüli szintkülönbség sem volt nagy, de erre rövid út megtételére, több mint négy órára volt szükség.
Kezdetben behavazott nyomon haladtunk, majd mikor a fal alatt meredekké vált a terep és ajánlatos volt össze is kötözködni, már nekünk kellett taposni nyomot a mély hóban, mely ebben a magasságban, igen megerőltető feladat volt. Eléggé kifáradva és megizzadva érkeztünk a nagy sziklafal alá, ahol kiváló alkalom nyílt a táborozásra, egy áthajló boltozat tövében.
Péter tovább akart menni, de sikerült meggyőzni, hogy jobb lesz, ha holnap reggel kíséreljük meg folytatni a további utat, mikor a hó talán ki lesz fagyva és könnyebb és főleg veszélytelenebb lesz az átjutás a hágóba, mely egy 8-900 m-es, emelkedő, haránt mászás véghezvitelével érhető el.
Így gyorsan nekiálltunk a sátorverésnek, annál is inkább, mert nyomainkon közeledtek a tegnap elhagyott svájciak is, kikkel szemben előnyben voltunk, a helyválasztás terén, az aránylag szűk térségen. Három sátornak volt kényelmes hely, de a többinek, már helyet kell kilapátolni a hóban, mely felesleges energiát emészt fel. Ezen kívül, minél közelebb kerül a sátor a sziklafal tövéhez, annál jobban védve van a havazás és a szél ellen.
Elkészülve, kényelmesen nekiálltunk a vacsorafőzésnek, kicseréltük tapasztalatainkat a svájciakkal, csodáltuk a fenséges kilátást a Kommunizmus csúcs felé.
Innen már látszott a majdan, megteendő teljes útvonal. A Borotkin pillér, a csúcsplató, a Dusambe, a csúcs előtti csorba és a csúcsra vezető gerinc. Persze a közbeeső táborok, és a részletes útvonal, a nagy távolság miatt nem volt észlelhető, csak a leírások alapján sejtettük, hogy azok merre vannak. Optimális esetben 3-4 közbeeső táborral a Kommunizmus-csúcsot is meg lehet mászni a Moszkvina táborból indulva, csak jóval meredekebb útvonalon, sokkal nagyobb fizikai megterheléssel. Nem beszélve a csaknem 3300 m-es magasságnövekedés következtében fokozódó oxigénhiányról.
Délután, Péterrel kötelet kötöttünk és át haránttoltunk a kis piramisig és vissza, kipróbálva a hó minőségét és tartását. A hó mély volt, de úgy ítéltük meg, hogy jól tart, nem túlságosan laza. Bíztunk benne, hogy reggel simán fel tudunk menni a hágóba.
Ismét napfényes, csendes napra ébredtünk. Mire kibujtunk a sátorból, már sütötte a nap a velünk szemben lévő Kommunizmus csúcsot. Itt a sziklafal árnyékában még enyhén fagyott, és árnyékban volt még a kis piramis felé vezető haránt út is. Gyorsan ettünk valamit, sátort bontottunk és hármasban (Péter, Cinó és én) megkezdtük az áthatolást a már tegnap kitaposott ösvényen. A hó nem volt teljesen kifagyva, de egyelőre, jól tartott. A kis piramist elérve láttuk, hogy velünk szemben jönnek hárman. Kiderült, hogy oroszok, akik keresztezést hajtottak végre (már, mint a hegyet mászták át keresztbe), jöttek lefelé. Bevártuk őket, közölték, hogy fenn sok a hó, de aránylag jól tart. A csúcson, a tegnapi napon voltak és az éjszakát a 6500 m-en lévő táborhelyen töltötték. Tudtukkal nincs előttünk senki a hegyen.
Nyomaikon aránylag könnyebben kereszteztük a meredek hólejtőt, melyet már sütött a nap és a hágóba bevártuk a mögöttünk jövő többieket.
A hágóból egy 60-80 m magas meredek sziklavályún lehet feljutni a főgerincre, ami vegyes (szikla, jég, hó), terepszakasz. Szerencsénk volt, mert az oroszok fix kötelet hagytak hátra, mely megkönnyítette a feljutást. Én nagyon megszenvedtem, mert a meredek vályú legkényesebb részen, fellazult a jobb lábamon a hágóvas és félő volt, hogy leesik. Akkor pedig, a továbbiakra nézve beláthatatlan következményei, lehettek volna számomra. Mászás közben nem mertem a jobb lábamra ráterhelni. A megerősítésre sem volt lehetőség, mert túl meredek szakaszon történt. Alaposan megizzadtam és idegileg is megviselt, mire egy lábbal (a másik lábamat csak merev egyensúlyban tartva, nehogy leessen a hágóvas) túljutottam a hátralévő szakaszon. Mint egy döglött macska terültem el a havon, mikor fel értem. Percekig tartott mire, pulzusom ismét visszaállt a normálisra.
Közben a Svájciak leelőztek bennünket, előre mentek, és 6300 m-en tábor vertek. Ott mi is megálltunk Péterrel és bevártuk a többieket.
Korán volt még. Az előttünk lévő gerinc csipkés szalagja jól látható volt, egészen a csúcs alatti gerincszakaszig. Úgy tűnt, táborozásra akad több alkalmas hely, így a döntés az lett, hogy menjünk feljebb, közelebb a csúcshoz. Minél kevesebb legyen a holnapra megteendő útszakasz. Nem voltunk valami fittek, virgoncoknak sem jellemezném magunkat, de hát 6300 m-en azt hiszem senki, sem vállalkozik futkározásra, minimum 15 kg-os hátizsákkal a hátán.
Lassú léptekkel tovább mentünk még vagy két órát, és egy alkalmas helyen, 6550 m-en, állítottuk fel a sátrainkat, még mindig ragyogó napsütésben, egy kis teraszon, közel a gerinc széléhez, de még biztonságos távolságban, a közel 1000 m-es, függőleges, letörés széléhez. Innen beláthattuk az eddig megtett utunk nagy részét. Az I-es, II-es közbeeső táboraink helyét, sőt leláthattunk a hegy lábánál lévő gleccserekre, és a 2750 m-el, alattunk lévő Korzsenyevszkája tábor sátraira. Ez a tábor egy közbeeső tábor volt, de mi mindig elmentünk mellette, mert kiesett az útvonalunkból. Ezt a tábort azok használták, akik kizárólag a Korzsenyevszkája csúcsot akarták mászni, vagy a Kommunizmus csúcsot, az un. normál-úton, a nagy platón keresztül.
Táborunkból, most már, felülről tekinthettünk a nagy platóra, és az azt keresztező hosszú útvonalra, egészen a Dusambe lábáig.
Érdekes látványt nyújtott társaim mozgása. Az érezhető oxigénhiány, lelassított minden mozdulatot. Olyan volt, mintha egy lassított filmet nézne az ember. Kicsit mulatságosnak hatott az egész. Természetesen ez rám is vonatkozott.
Nagyszerű volt az esti naplemente a tiszta időben, a sárga, vörös, kék, fekete színek változatai, színárnyalatai, felejthetetlen látványt nyújtottak.
Reggel 9 óráig szöszmötöltünk az öltözködéssel, a reggelivel, mire elsőnek Péterrel elindultunk. Nem vittünk magunkkal, csak egy kis élelmet, folyadékot, csokoládét, szélzsákot, jégcsákányt, síbotot és fényképezőgépet.
Az előttünk lévő út jól látható volt a napfényes időben. Kezdetben 25-30 lépés után álltunk meg egy-két nagyobb szusszanásra, de ahogy emelkedtünk, egyre kevesebbek lettek a lépésszámok és egyre több a pihenő idő. Kötelet nem kelet használni sehol. Egy rövid szakasz volt csak, ahol meghaladta a firn-fal (firn = kifagyott hó), a 35-40o-ot, de ott sem kellett a kötél, mivel nagyon jól tartott a hó és a jégcsákány is elegendőnek bizonyult, a biztosításra.
Az idő kezdetben szép volt, de később, a csúcs előtt befelhősödött. Az ég (már amikor éppen látszott a felhőktől) egyre sötétebb, feketébb lett.
A többiek egymás után befogtak bennünket és leelőztek. Először a Svájciak mentek el mellettünk, akik korábban és lentebbről indultak, mint mi. Majd a Proska (Szabadka)- Szabó páros, és a Piszka (Szálkai)- Osvát páros is. Nem csoda. Velem szemben legalább 20 év előnyük volt, a javukra.
Péterrel 15.45-kor értük el a csúcsot, közvetlen a többiek után, teljesen befelhősödött körülmények között. A Svájciakkal, már a csúcs alatt találkoztunk, akik lefelé tartottak. Mi hatan, sem tartózkodtunk ott sokáig, mert a nedves ködben és megerősödő szélben, nem volt valami kellemes.
Gratuláltunk egymásnak, elkészítettük a hagyományos csúcs fotókat, ettünk egy kis csokoládét, folyadékkal. Mivel a negyedik kötélhármasunk aránylag messze elmaradt, nem vártuk meg őket, hanem lefelé indultunk. A csúcsgerinc alatt találkoztunk aztán a Vörös-Dékány-Lázár trióval, akik természetesen szintén felmentek a csúcsra, csak egy óra késéssel, ami semmit sem von le érdemeikből.
A hegymászás nem versenysport, itt nem az óra, mérőszalag határozza meg a teljesítmény értékét. Az egyén által kitűzött feladat sikeres megoldása a lényeg, kiinduló ponttól, a visszaérkezésig. Legyen az 100 m-es sziklafal, vagy 8000 m-es hegycsúcs.
A hágó alatt megint kitisztult egy időre, remek látványt nyújtva, a messze alattunk lévő sátrainkra, és a lefelé haladó, kacskaringós nyomainkra.
Mivel nem voltunk összekötözve, a lefelé tartó 6 fős csapatunkból én maradtam a sor végén kissé leszakadva. Nagyobb lépéseket alkalmazva igyekeztem felzárkózni a többiekhez, amikor egy aránylag meredek szakaszon, egy lépésnél, jobb lábamon lévő hágóvasam, előre álló egyik körme, beleakadt a bal lábam kamásnijába. A lendülettől fejjel előre zuhantam a hóra és elkezdtem csúszni. Nagyon nagy szerencsém volt. Részben a lejtő aránylag széles, a rajta lévő hó laza és mély volt, így a kezemben lévő jégcsákánnyal, mielőtt csúszásom nagyon begyorsult volna, meg tudtam állítani magam.
Ha a lejtő keskeny, a hó keményre ki lett volna fagyva, valószínű nem írhatnám e sorokat. Persze az is valószínű, hogy akkor nem szabadon, hanem összekötözködve, biztosítva közlekedtünk volna ezen a szakaszon. De ez is intő jel és maradandó tapasztalat lett, hogy a hegyen nincs veszélytelen helyzet. Ott az indulástól, a visszaérkezésig mindig ébren kell ügyelni az objektív veszélyekre, legyen az, mászó iskola, vagy magas hegy. Egy pillanatra sem lehet lankadni, és a figyelmen lazítani.
Sátrainkat kissé nehezen találtuk meg az ismét befelhősödött időben, mert ráadásul a nyomok is megszaporodtak a környékén. A mieinken kívül a fel és lemenő Svájciak, és a felfelé jövő Csehek is új nyomokat hagytak a mély hóban, akik egyébként a mi sátraink mellé verték fel az övékét.
Gyorsan nekiláttunk teát főzni, mert egész nap nem ettünk semmit.
Ebben az esetben a „gyorsant” szó szerint kell érteni, mert ebben a magasságban a víz, már 70-80o-on forr és szinte azonnal lehetett fogyasztani, mihelyt levettük a tűzről. A gázfőzőkkel is baj volt. A tartályokban lévő nyomás legyengült, a hidegben a gáz nem hogy, kiterjedt, hanem összehúzódott, így teljesítménye lényegesen lecsökkent. A benzin-gáz főzök hatásfoka sokkal jobb. Szerencsére a csapat tagjai közül volt, aki ilyenekkel rendelkeztek, így ők segítettek ki bennünket, lejjebb pedig mi viszonoztuk nekik, a gázfőzőnkkel.
Korán lefeküdtünk, a már szinte gyűlölt Saleva sátrunkban, mely a jó szigetelése folytán, minden reggel csupa víz és jég volt a saját kilehelt páránktól, mely lecsapódott a belső falra és benedvesítette hálózsákjainkat is. Ekkor láttam először a Svájciaknál, goratex anyagból készült sátrat, mely úgy tudott kifelé is lélegezni, hogy közben kívülről nem engedte át a nedvességet. Mondani sem kell, mennyire irigyeltük őket.
Az éjszaka keveset aludtunk, mert felerősödött a szél, erősen zörgette a kifagyott sátrat, a kitett térségen.
Kora reggel is erős szélre és nagy hidegre ébredtünk. Örültünk, hogy nem ma kell a csúcsra felmenni. Mint később kiderült a Cseheknek nem is sikerült aznap.
Egy kis pohár teát ittunk nagy keservesen, alig ettünk valamit. Nehezen adta meg magát a hegy. Még nehéz levonulás volt előttünk. Az erős szélben nehezen ment a sátorbontás és a pakolás. Hidegtől merev lábakkal, lassan vonultunk lefelé. A hágóba dülferel (kötél ereszkedés egyik módszere) ereszkedtünk le a meredek bevásáson és örömmel tapasztaltuk, hogy átkerültünk a szélárnyékos és napsütéses oldalra. A felfelé oly veszélyesnek tartott haránttoláson, kényelmes ösvényt találtunk és pillanatok alatt átkeltünk rajta. A nagy piramist elkerülve átlósan ereszkedtünk a II.-es, tábor felé a mély hóban, többször alkalmazva a szánkázás módszert is, mely gyors lejutást biztosít, de alaposan eláztatja az ember ülepét.
A felfelé két napig tartó útszakaszt alig négy óra alatt teljesítettük lefelé. A II. sz. táborhelyen megpihentünk. Mivel mindenki nagyon éhes volt nekiálltunk egy kiadós ebéd főzéséhez. Volt a társaságnál egy nagy alumínium lábas, amibe beleürítettük a maradék konzerveket. Töltött káposztát, sóletet, savanyútüdőt, gombás sertésszeletet, töltött paprikát, és lecsós sertésszeletet. Talán volt még benne más is, de már nem emlékszem pontosan, csak az előbb leírtakra. Már majdnem kész volt ez az „egyveleg” mikor utolértek a Svájciak, és a kellemes illatra odajöttek kíváncsiskodni, hogy mit főzünk. Mondtuk, hogy egy kiváló magyar specialitást, amit csak mi ismerünk és bevált recept a magashegyekben.
Meg kínáltuk őket és el voltak ragadtatva a speciális ízektől. Megígértették, hogy majd lenn a táborba leírjuk a receptjét számukra is.
Jól beebédeltünk és a társaság nagy része úgy döntött, hogy nem maradunk fenn a hegyen még egy éjszakát, hanem lemegyünk az alaptáborba, akármilyen későn érkezünk is. E döntésnek számomra gyászos következményei lettek.
A térdeim már korábbi nagyobb túráimon is jelezték, hogy elég kényesek és nemigen tűrik a kemény megterhelést, de az utóbbi időben ez megszűnt. Felfelé menet ez a terhelés nem volt érezhető, akkor a testsúly átterhelése, fokozatosan került a térd izületekre. A puha hó pedig lényegesen enyhítette a rájuk eső nyomást. De mikor a havas övezetből lekerültünk a keményebb, sziklás terepre egyre jobban kezdett fájni. Lefelé zötykölődve kapta a terhelést és ezt csak egy kis ideig tűrte.
Az I. sz. tábor feletti jég-folyosó alatt már levehettük a hágóvasakat, de majdnem agyonvert bennünket az állandóan hulló kő és jég. Menekülve hagytuk el a környéket, és ekkor kezdtem először kínosan észlelni a térdeimben a fájdalmat. Elővettem a síbotokat, mely részben segítette, a térdeim teher-mentesítését, de a meredek szakaszokon az sem sokat segített.
Este 20 óra után értünk be Péterrel a táborba, részemről nagy kínszenvedés után. Szinte beleájultunk hálózsákjainkba a fáradtságtól. A többiek is ki voltak alaposan, csak nekem még fájdalmaim is voltak, a térdeim miatt.
Expedíciónk 14-ik napja, július 24. Teljes pihenőnap. Térdem rettenetesen fájnak. Alig bírok ráállni lábaimra. Peches vagyok. Az egész eddig eltöltött idő alatt talán nekem volt a legjobb egészségi állapotom. Nem fájt a fejem, nem volt hányingerem és jó volt mindig a közérzetem. A Többiek mind kínlódtak valamilyen nyavalyával, hosszabb rövidebb ideig. Nekem meg lehet, hogy befellegzett a további tevékenységem ezen a túrán. Két-három napon belül rendbe kellene jönnöm, hogy ha kísérletet szeretnék tenni a Kommunizmus csúccsal. Pedig azt nagyon szeretném, nem hiszem, hogy lesz még egyszer alkalmam rá, hiszen az évek múlása csak rontja esélyeimet.
Még két teljes napot fordítottunk pihenésre. Ezalatt számomra kiderült, hogy a következő túrán nem vehetek részt, a térdem (főleg a bal) nem akar javulni, bármennyire szeretném is.
Megalakítottuk a „Hétezresek Clubját” és megállapítottuk, hogy a mai napig 20-an vagyunk magyarok, akik e magasságban jártak. Én vagyok köztük a legöregebb, aki 47 évesen jutott 7000 fölé. Azóta már természetesen a „hétezresek” már sokszorosan meghaladják ezt a létszámot, sőt megalakult a „Nyolcezresek Clubja” is, és az időskori elsőségem is már a múlté.
Három pihenőnap után, társaim reggel 7-kor útnak indultak nélkülem a Borotkin pillér felé. Szomorúan egyedül maradva csak abban reménykedtem, hogy nekik sikerülni fog. Délben lesántikáltam a táborközpontba, hogy az ott lévő nagy állványos távcsőn megkeresem társaimat a pilléren, de nem láttam, illetve nem tudtam azonosítani őket, mert elég nagy volt a pilléren a forgalom, fel, le.
Alig, hogy visszaérkeztem a sátorhoz visszaérkezett Péter és Szabadka Peti (Proska), rá egy órára Vörös (Cinó) és Szabó Laci, Lázár Pistával. Du.4 óra körül Osváth Attila is visszaérkezet, teljesen legyengülve az erős hasmenéstől. Tegnapi napon valami romlott ételt ehettek. Péter már az éjszaka is kiment a sátorból, de akkor még nem gondolt semmi rosszra. Így csak ketten, Dékány Peti és Szálkai Pista (Piszka) maradtak fenn. Úgy látszik ők nem, vagy legalább is keveset ettek, velem együtt, a fertőzést okozó élelemből.
Este eseménytelenül telt. Csak a fiuk szaladgáltak időnként, káromkodva, a mellékhelységek felé.
Rádió értesülésünk szerint Petiék a pillér közepéig jutottak fel és ott vertek sátrat, melyről a távcsövön keresztül meg is győződhettünk.
Reggelre mindenki jobban lett, illetve javult az állapota. Peti és Piszka fenn a gerincen, későn keltek és utolsónak indultak a közbeeső táborból és késő délután érték el a pillér tetejét.
Sokan tértek vissza a környező csúcsokról. Legtöbbjüknek ez volt az első túrájuk, vagy kísérletük. Mindenki fáradt volt, de ennek ellenére mindenki arcáról le lehetett olvasni, hogy sikeres, vagy sikertelen túráról érkezett e vissza. Az én lábam is javul, de még messze van a tökéletestől. Mint későbbiekben kiderült, sosem lett tökéletes.
Az idő szép tiszta és állandó, már napok óta. Legalább ez nem okoz akadályt a két fiúnak odafent.
A többiek is kezdtek rendbe jönni. A Kommunizmus csúcsra, való kísérletre már nem maradt elegendő idő, ellenben a mögöttünk lévő Csetürjoh 6399 m-es csúcs megmászására még igen, arra elegendő 3, legfeljebb 4 nap. Így megkérték az engedélyt, és miután megkapták, azonnal el is indultak. Sajnos még mindig nélkülem bármennyire is szerettem volna.
Délre romlani kezdett az idő, főleg a felső övezetben. Dékány Petiékkel nem sikerült felvenni a kapcsolatot a gerincen.
Vacsora előtt sikerült Halmosékkal beszélnem, ők jól vannak, és jó helyen táboroznak. Holnap valószínű elérik a csúcsot. Piszkáékkal most sem sikerült a kapcsolatfelvétel.
Estére az idő egy kicsit javult odafenn. Érdekes szivárványhoz hasonló fényjelenség játszódott le, naplemente előtt. Adzsik-Tasch, rádión, időjárás javulást ígért holnapra.
Másnap 800 órakor Halmosékkal beszéltem rádión. Jól aludtak és indulnak mind a hatan a csúcsra. Dékányékkal megint nem sikerült a rádió kapcsolat. Elég rossz odafenn az idő. A Dusambe gerince alig látszik. Itt lenn még süt a nap, de elég sok a fátyol és a kezdődő gomolyfelhő. Később be is felhősödött teljesen és a levegő is lehűlt, legalább 15-20o-ot.
Délben Halmosékkal ismét tudtam beszélni még a csúcsra érés előtt. Később a nagy távcsővel figyeltem mozgásukat, míg a felhők be nem borították teljesen a hegyet. Ketten biztos elérték a csúcsot, de valószínű a többieknek is sikerült.
Délután sokan lejöttek sikertelenül, a Borotkin pilléről, de Piszkáék nem voltak közöttük.
Ellenben Osváth Attila és Szabadka Peti visszatért a Csetürjoh-ról. A többiek fenn maradtak még egy éjszakára, valószínű előttük lebegett az én példám, a térdemmel. Ráértek, nem kellet sietniük, miért erőltetnék feleslegesen lábaikat. Egyébként, mint sejtettem, mindnyájan fenn voltak, a 6399 m-es csúcson, egy kicsit vigasztalódva, hogy a Kommunizmus csúcs-kísérlet kudarcba fulladt.
Reggelre jól lehűlt a levegő. A sátrakat, a gyér növényzetet, vastag dér lepte be, de szép napfényes volt az idő.
Reggeli után nagy szaunázást rendeztünk, borotválkozással. Eddig nemigen borotválkoztunk, mert az erős napsugárzás, és a felégés ellen védett. Mivel, feladatainkat jórészt befejeztük, most már nem volt rá szükség. Megpróbáltunk magunknak ismét emberi ábrázatot adni. Ez ugyan nem mindegyikünkre vonatkozott, mert Vörös, Szabadka és Szabó mindig is szakállasak voltak, azaz ősember kinézetűek továbbra is maradt.
Ebédre főztünk egy nagy adag finom rizses lecsót, hogy kellőképpen tudjuk fogadni a visszatérő csapattagokat. Egy órára meg is érkeztek rendben és jó hangulatban.
Déli rádiózásnál, Péter hallotta, hogy a fentiek, ma mennek a Dusambénak teteje mögötti táborba. Ezek szerint a tegnapi rossz időben nem mozogtak, átpihenték a napot, erőt gyűjtve a további útra.
Egész délután, sakkoztunk, kártyáztunk, hogy elüssük valamivel az időt. Részemről kezd már egy kicsit unalmassá válni, ez a tétlen tábori élet.
Éjszaka megint nagyon rosszul aludtam, mert térdem megint nagyon fájni kezdett. Valószínű ínhüvelygyulladásom is van ezért olyan érzékeny.
Megint szép reggel köszöntött ránk. Térdem nagyon fáj, alig tudok vele mozogni. Bekentem fájdalomcsillapító kenőccsel, de ennek ellenére nagyon kínos.
Ma kellene Péternek és Pistának a csúcsra érni. Az időjárás kedvező, reméljük sikerül nekik.
Majdnem egész nap feküdtem. Ebédelni sem mentem el a konyhasátorig, a fiuk hozták el adagomat.
A Franciákat és a Cseheket végre délután elszállították. Két napig várták készenlétben a helikoptert. A helikopterrel csomagot és üzenetet kaptunk. A csomagban gratulációval egy üveg bor volt, az üzenet pedig az, hogy a Kádas - Péró kettősnek sikerült feljutni a Lenin csúcsra. Sajnos Gyurinak ezúttal, nem sikerült.
Este nyolcórai rádiózás után, megkeresett egy orosz bennünket és közölte, hogy Péter és Piszka, sikeresen megmászták a csúcsot. Demjén Zoliék is sikeresen feljutottak a Bezupkin falon és sötétben vertek sátrat a platón. Örömünkben még éjfélkor is fenn voltunk és megettünk egy-egy nagy adag befőttet, ünnepelve társaink sikerét. A kapott bort, majd közösen fogjuk kibontani, ha visszaérkeznek.
Augusztus 2-a szombat van. Jól aludtam és reggelre a térdem is mintha javulna, kevésbé fáj. Az időjárás szép, annak ellenére, hogy nem teljesen tiszta. A reggeli rádiózásnál közölték, hogy Péterék, útban lefelé, már a platón vannak. Még csak a Borotkin pillér van hátra. Valószínű késő délutánra leérkeznek. Egész nap kerestük őket a távcsővel, hátha sikerül felfedezni alakjukat. Dél körül láttunk két embert lefelé tartani, reméltük ők lesznek. Attila eléjük ment és vitt inni és ennivalót. Halmos Petiék pedig nagy díszvacsora, főzést rendeztek a maradék konzervekből, a megfelelő fogadás tiszteletére.
Közben bejelentettük a táborvezetésnek, hogy ha lehet holnap, lemehessünk Adzsik-Tasch-ba, itt már semmi keresnivalónk nincs. Közölték, hogy nem lehet, csak a tervezett 4-ei időpontban, azaz csak holnapután, mert addig már telített a helikopter férőhelyei.
Este 6 óra után jöttek meg Péterék. Fáradtak voltak, de nagy volt az öröm. Ez ideig még egyetlen magyarnak sem sikerült, egy táborból két hétezrest megmászni. És olyan sem fordult elő, hogy egy csapat két hétezrest és plusz egy hatezrest teljesített volna. Két évvel korábban, majdnem ugyan ez a csapat, a Kaukázusban is bebizonyította, hogy nagy tettekre képes. Ott sem, voltak egyetlen más nemzet hegymászói sem, akik nagyobb aktivitást és sikert értek volna el. Most is nagyfokú elismerést vívtunk ki úgy a vendéglátóink, mint a többi részvevő csapatok részéről. Mindenki gratulált és csodálkozásának adott hangot, hogy ilyen teljesítményekre vagyunk képesek, holott egy tisztességes hegy sincs országunkban. Mint évekkel később kiderült, az akkori résztvevők közül kerültek ki, a későbbi első magyar nyolcezres mászók, valamint az Alpok legnehezebb útvonalainak, első magyar meghódítói is. Nagyszerű csapat jött akkor össze, örülök, hogy én is ott lehettem köztük.
VÉGE
